A nő, aki nős embert szeret,
szomorú szerető nagyon.    
Éjjel a vágy ha rámered,
felsír. . . mert nincsen irgalom.


Hetenként egy-egy délután
eljön hozzá, ki öleli.
Siet. . . feléje nyúl sután. . .
más otthon ízével teli;


a zsebkendőjén, ingein
egy másik asszony nyoma van
s a férfi életében ím
ő - bárhogy lángol - nyomtalan.


Csak, mint a napfény, felragyog,
aztán pár napra beborul;
az ünnepek, vasárnapok
magányban telnek, józanul.


Néha, ha fáradt s kézbefog
otthon egy könyvet és leül,
pár sort elolvas. . . felzokog,
mert oly sokat van egyedül.


De miért? Hisz ő is annyit ér,
mint az, akinek férje van;
benne is úgy lobog a vér,
szeretne élni boldogan;


fényes vasárnap járni kinn,
büszkén, karolva vinni őt,
mutatni: Nézzétek! Enyím!
Állni a pletykálók előtt,


s nem mellékutcák kis, sötét
zugában kapni csókokat
és ijedten rebbenni szét,
ha ismerős, ki ott haladt.


A nő, aki nős embert szeret,
sok rossz asszonynál többet ad:
hitet, szerelmet, életet,
türelmet, ifjú álmokat. . .