Sokan úgy gondolnak az esőre, mint gonosz, megrontó álom
De én mégis feltétel nélkül imádom.
Sokan kergetnék messzire a hideg, fagyos telet,
De én mégis izgatottan várom.

Mikor kint állsz a jéghideg, kopogó esőben,
S élvezni tudod a metsző szelet: akkor vagy önmagad.
A cseppek lassan csurognak végig fáradt arcodon,
Levetkőzöd felszínes maszkodat.

Képtelenség álmok nyíló virága nélkül élni,
S hiába van puha takaró, te szívesebben állsz a síró égbolt alatt.
Hisz kint az esőben lehet igazán álmodni,
Bár nyitott szemmel, de lelked végre szabad.

Halkan suttog hozzád az eső, csilingelő hangján,
Mint legékesebb hangú, s mégis egyszerű furulya.
Gyöngéden kopogtat szívednek megfagyott ajtaján,
De a jég megolvad a hideg, s mégis forró cseppek nyomán.

Az eső hideg, mint gyilkosnak jégből faragott kardja,
De te élvezed, ahogyan arcodon hízelegve végighömpölyög.
Kellene menni jó meleg szobába – de szíved nem akarja.
Nevetve suhan feléd kényeztetve gyilkos ördögöd.