Mint sebzett vad a sötét éjszakában,
Bolyongok a búskomor fák között.
Valahonnan messziről a vér fémes illatát
Lebegteti felém a hűvös, későéji szellő…

Még egyszer visszanézek a távolba,
Merre a messzi völgyeket sejtem.
Nem bírtam tovább, futásnak erednék
Ha tudnék, s meg nem állnék többé hazáig…

De megsebzett lábam ím segítségért kiált,
S mégjobban sajog, midőn arra gondolok,
Hol megannyi bajtárs a porban csúszva szenved,
S most ott lennék én is… Nem szülőhazám, nem veled.

A dombokon túl a völgyön át, a síkság lágy ölén ringó fák
Mutatják az utat. De hol kergettem a pillangókat hajdanán,
Nem te állsz már drága szülőhazám. Hol egyszer virág volt,
Most fű, és gyomok. S hol patak, ott elárasztott lövészárkok.

S az öreg fűzfa az elhagyatott udvaron
Most nem köszön, s nem dalol jöttömre!
Búskomoran, megkövülve néz előre,
Tova a messze tűnő néma sötétségbe.

Körbepillantok, s mit látok könnybe lábad szemem:
Én nem itt nőttem fel, s nem is itt születtem!
Itt minden néma, üres és halott,
Nem fénylik a tűz, csak a hullócsillagok.

A sok hatalmas fűzfa némán, s öregen áll,
Dicső alakjukat megülte a homály.
Üvöltenék, de csak elhaló suttogás hagyja el ajkamat,
Mintha csak a szél zörgetné meg a faágakat…

- Nézzetek már rám! Énekeljetek!
Nincs többé háború és ármány… S én is itt vagyok újra veletek!
A fák most rámemelik hatalmas szemüket, s mégis
Mintha átnéznének rajtam. Szánalommal teli, árva pillantással…

Nekem szól üzenetük, keserűn kikacagnak.
Sírnék én, ha tudnék, de könnyeim elapadnak…
Idegen lettem szülőhazámban, s idegen az egész világban.
- Nem kellek már nektek, jól tudom. Csak hadd énekeljem el búcsúzódalom…

A fák csak némán néznek, nem bólintanak.
Mégis belekezdek, halkan dúdolom az ősi sorokat.
Várom, hogy meghalljam a csilingelő sugallatot,
De csak a némaság járja át szívem, nem a ti hangotok…

- Énekeljetek már, ti hitvány árulók! Daloljátok el a búcsúztatót!
Ekkor megelevenedik a kiszáradt fák lelke,
S egyszerre megszólal mind, ki egykoron szülőföldem ajándéka volt:
Egyszerre éneklik a gyászindulót…