Rohadt egy világ ez.
Hazugságok mozgatják a lélek húrjait.
Hiába is álcázzák szép szavakkal, behízelgő mosolyokkal, nemesnek tűnő tettekkel -
melyeket az önkény vezet.
Egyre jobban félek.
Mert néha azon kapom magam, hogy kezdem elfeledni, milyen is voltál Te.
A lényed, a hangod, az illatod... Mindent elfedett a hó.
A feledés hava.
Nem vagy más, csak egy kósza látomás, a valóság és a képzelet határán.
Az élet és a halál mezsgyéjén.
Egy akácfa árnyéka alatt.
Mégis...
Ha újra a nevemen szólíthatnál, én elhinném, hogy vannak még hősei a világnak.
Hogy a felröppenő fénycsóvába kapaszkodva, nemcsak sötétség marad utánunk.
Hinni akarok ebben. |