Te mindig adtál nekem és én elvettem tőled.
Ez az élet rendje meglátjuk, hogy mi marad belőle.
Talán meg tudnék élni a jóban és a rendben,
de nem tudom, hogy lehet e zajt ébreszteni ebben a csendben.
Lelkem könnyű, mint a madár messze száll a szabad égen,
de a testem rabja a földnek, pont ugyanúgy mint régen.
Nem várok már a csodákra nem várok már a fényre.
Csak egy őszinte szóra, egy igaz ölelésre.
Hogy lássalak mégegyszer, hogy halljam megint a hangodat,
hogy szomorú éjszakákon felidézhessem az arcodat.
Hogy had nevessek újra, had töröljem el a könnyeket,
had éljem át még egyszer azokat a boldog éveket.
Te vagy az egy, az egyetlenegy akiért élek.
Akire ha ránézek tudom, hogy én is valamit érek.
Te több vagy minden szónál. Te több vagy minden egyes tettnél,
de bármit tettem, mégis egyre távolabb mentél.
Beszürkültek a színek, az érzések kiégtek.
Minden szempárban csak Téged kerestelek, egyedül téged.
De te nem figyeltél rám, mindig csak barátként szerettél.
Bármit mondtam Neked, igazán komolyan sohasem vettél.
Máig nem tudom, hogy mit rontottam el, mi volt a hibám.
Miért nem hallgatták meg odafenn soha az imám? Miért nem szerettél?
Miért nem adtál soha esélyt nekem? Miért kellett ennyire tönkretenni az életem?
De az álomnak vége, hiszen így nem lehet tovább élni.
Fel kell újra állni és tovább kell lépni. Bár tudom, hogy esélytelen vagyok és
felemészt a holnap, de Te bármerre is légy örökké szeretni foglak!