"Arcod keresem a naplementében, amit máshonnan látunk, te meg én. Neked az óceánról ragyog vissza, nekem a fák közt szűrődik át a fény. Arcod keresem a csillagok közt, amit együtt nézünk talán. A csillagokkal beszélek, és közben akaratlanul is, meg-megérint a magány. Arcod keresem az arcok közt, megtörve már, és e keresés közben más arcok találnak rám. De szemükbe nézve nem látok mást, csak egy arcot, egy látomást, melyet keresni fájó, mely szüntelenül, mindig szemem előtt lángol… A te arcod."

"Hirtelen annyi mindent akartam neki mondani, hogy csordultig telt szívem a hiányával, és égetett a tudat, amiért ezt akkor nem tettem meg, amikor ott ült velem szemben. Még inkább fájt ellenben, hogy túlzottan megszoktam a közelségét. És nem értékeltem..."

" Mindig hiányzol, főleg akkor, amikor látom, hogy mosolyogsz, de tudom, hogy nem rám, hanem valaki másra. "

"Amikor távol vagyunk a szeretett lénytől, minden járókelő őrá emlékeztet."

"A virágnak két kedvese van, a levegő meg a fény - de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik és elszunnyad a levegő ölelésében." / Hans Christian Andersen /

”Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.”

”Megtanultam, hogy várni a legnehezebb, és szeretnék hozzászokni, tudni, hogy velem vagy akkor is, ha nem vagy mellettem.„

"Nem az a legfontosabb ember, kinek jelenlétét észrevesszük, hanem kinek hiányát nagyon is megérezzük..."