Mindenben ott lakozik a szépség,
Mindenben ott lakik a fájdalom,
Ahogyan a rétre kisétálok
Egy hűvös, tavaszi hajnalon,

És a pillangó színes, törött szárnyai
A kis test mellett pihennek csendben,
Ahogy az utolsó falevelet tartom
Hidegtől dermedt két kezemben,

Ahogy köszöntöm a rubint vérző alkonyt,
Ahogy a Hold rémítő üvegébe nézek,
Ahogy elborítanak a tenger habjai s
Egyre süllyedek, ám mégsem félek,

Ahogyan gyönyörű türkiz szemek
Csillognak vidáman szüntelen,
Majd valódi érzés buggyan ki
Egyetlen tiszta ékkő-cseppben,

Ahogy hallom siratóénekét
A napok óta zokogó gyászolónak,
Amikor kezeim tördelve várok
Félve attól, mit hoz a holnap.

Nemigen lehetsz rám büszke,
Így csak szívem, reményem nyújthatom,
Mert tudom, miben ott lakik a szépség,
Abban társsá válik a fájdalom.