Aprócska kis senki vagyok,
Ki bolondul szeret téged,
De észrevétlen a sírásom,
Mely majd felemészt végleg.
Látom, hogyan mosolyogsz
Száz meg száz más diákra,
Mégsem hallod zokogásom
Árnyékodban, térden állva.
Bohóc lettem, groteszk alak.
Mint bolond, vágyódom utánad,
De nem festéktől csillognak könnyeim,
Mik elsöprik e naiv álomvárat.
|