" Néha azt kívánom, bárcsak megint kisgyermek lennék. A felhorzsolt térdek nem fájnak annyira, mint az összetört szívek. "

A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke
még fájdalom.

"Ne sírj, mert könnyeidet senki nem érdemli meg. Aki megérdemli, az nem szeretné, hogy sírj! "

"Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért. Most szakadj meg szív, mosd el véreddel a fájdalmat! Igen, hisz itt már csak a vér, és a könnyek segíthetnek..!
És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz. Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtezik, csak meg kell találni, fel kell kutatni..!
Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi. az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad.
Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a kettérepedt boldogságot, eltört.
Benned is eltört vele valami. És akkor sírni kezdesz."

Azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk őnélküle élni. Igen, minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak, kétségbeesetten és elszántan reménykedve, hogy mire jő a reggel, minden valóra válik.

Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot, csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg ki bántott! 

„Ne lássa senki az arcodon, hogy lelkedben áll a bál”

"Nem az az igazi fájdalom, mitől könnyes lesz a szem, hanem amit magunkban hordozunk, titokban, csendesen..."

"Nem az a fájdalom, zokogva sírni, hanem a zokogó fájdalmat mosolyba fojtani."

Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ. / Márai Sándor /

Kicsi még a szív, vigyázz, hogy épen nőjön fel, Nem mindegy, hogy hány sebet kap, s melyiktől vérzik el...